Natalie LaButte volt Spencer egyik legkedvesebb barátja a szakközépiskolában. Nagyon-nagyon sok időt töltöttek együtt, alkottak együtt, dalokat énekeltek együtt, egyszóval kitartottak  egymás mellett.
Egyszer csak Spence meg akarta ismerni Natalie anyukáját, Penni –t. Penni megszerette volna velünk osztani, így elküldte nekünk, hogyan vált Spenceristává, és hogy hogyan került az a bizonyos matrica a lökhárítójára, íme:

Különböző dobokat ütni – És oh! Mégis micsoda ritmus!

Akkor találkoztam először Spencer Bellel, amikor a lányom, Natalie, egy napon hazahozta őt magával az iskolából. Mosolygós kölyök volt, ragyogó szemekkel, és szemmel láthatólag nyitott a világ összes dolgaira. Természetes volt ,és büszke, szabad elvű, mind a nyelv, mind a szavak használatában. Spencer egy olyan fiatal ember volt, akinek küldetése van; az álmait akarta valóra váltani, és azzal töltötte az idejét, hogy terveit megvalósítsa.

Azokban az időkben Natalie és  Spencer elválaszthatatlanok voltak, és tudtam, hogyha Natalie Spencer társaságában van, akkor nincs miért aggódnom.  Rokonlelkek voltak, mint a dolgok, amiket a szél kavar fel, magával a széllel. A lányom biztonságban volt, s boldogan ölelném magamhoz ezt a biztonságot, ha most is jelen lehetne az életében.

Amikor Spencer lelépett New York –ba, hatalmas űrt hagyott maga után Natalie és anyukája életében. Együtt gyászoltam a lányommal. Láthattam, hogyan tér vissza belé az élet minden alkalommal, amikor Spencerrel beszélt, „feltöltődött” Spencer sikereitől. Nagyon kemény munka volt egy álmot valóra váltani, de az a fiú megcsinálta. Éneklés, komponálás, előadások…ez  mind egy unciával növelte büszkeségét, na meg amikor mások elismerték őt. Spencer habzsolta az életet ,és közben olyanná vált, mint a friss levegő, amit a belélegzünk, ami nélkül nem élhetünk. Őszintén remélem, hogy az emberekben, akik elmennek egy ilyen találkozóra tiszteletet ébreszt, és egy pillanatra megállnak és elnézik hogy mindnyájunkban mekkora szeretet van Spencer iránt.

Spencer hazatért egy éjjelen, és mi csak ültünk és hallgattuk a történeteit, és együtt nevettünk vele, és az ő tapasztalatain, és mi egy pillanatra is vonakodtunk magára hagyni, mert tudtuk, hogy újra itt fog hagyni bennünket. Más helyek, más kalandok táplálják álmait, és valóra kell váltania azokat. Az egyik történetében elmesélte nekünk, hogy létrehozta a Spncerista Fajt. Ez a faj olyan emberekből áll, akik szeretnének egy „slukkot” szívni egyes vicceiből, erőt meríteni a „stand –up” -jaiból, akik nem hagynak ki egyetlen találkozót sem vele. Mennyire csodálatos, gondoltam, mennyire „Spencer”.  Ő volt az egyetlen, aki képes volt ilyesmit csinálni. Előadás után csak ült a színpadon, és a bevételen viccelődött. „ Némelyik igazán fekete Spencerista poén volt….” Néha azt hittem, hogy sose leszek képes abbahagyni a nevetést!  Még most sem tudom visszatartani a nevetést, ahogyan mesélem ezt a történetet. Spencer humora és bűbájossága erősen beleégett az emlékezetembe. Mert nevetés nélkül a világ sötétségbe borul és nem látjuk majd merre is igyekszünk éppen.

Hiszem, hogy Spencer mindnyájunkban tovább él, összeköt bennünket, amikor csatáink eredménytelennek látszanak, ő vezet át minket ezeken a helyzeteken, hogy megvalósíthassuk álmainkat, hogy minden egyes napunk boldog legyen és teljes. Örülök, hogy ismerem Spencert. Hiszek benne, hogy az álmok valóra válthatók. Spencerista vagyok.

Címke:

This entry was posted by Angie on vasárnap, október 24th, 2010 at %H:%M and is filed under A kötöttségek összekötnenk minket. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.