Nem több, mint öt, vagy hat hét alatt, Spencer itt hagyta Cathyt és engem, ekkor találkoztam először a Michigan Egyetem Mellékvese Daganat Programjával, és a benne résztvevő emberekkel, hogy megnézzük, hogy hogyan tudnák folytatni zenéjének életben tartását, hogyan tudna az ő tehetsége másokon segíteni azok után, hogy az ő földi élete véget ért.

Őszintén mondom, hogy elsődleges célom az, hogy megtaláljam az utat Spencer zenéjének életben tartására. Az első dolog, amit el kellett intéznem, hogy nagy hírverést csapjak, amikor a barátai először játszottak néhány eredeti Spencer dalt, amire meghívtunk más előadóművészeket, zeneírókat, hogy egyúttal ők is bemutathassák saját szerzeményeiket.

De aztán találkoztam Dr. Gary Hammer orvossal 2007 januárjában, és Cathy, Brady és én egyetértettünk abban, hogy megpróbálunk együtt rendezni egy koncertet- részben, hogy pénzt gyűjtsünk a Michigan Egyetem ügyének, részben, hogy adózzunk fiunk zenei hagyatékának.

Ismét, remegő térdekkel próbáltam magam a helyes úton tartani. De nem féltem igazán, hogy eladósodom a terv teljesítése közben, nem törődöm a költségekkel. Csak teszem, amit tennem kell!

Meglehetősen sokat beszélgettünk Cathyvel arról, hogy hogyan tehetnénk eleget kötelezettségünknek. Míg egyszer csak a Royal Oak Music Színház szomszédságában kellett dolgoznom, és felcsaptam ügyem kerítőjének az ottani népeknél.

Cathy és Én, egy napon találkoztunk Jessie Gainerrel, és főnijével, Justin Millerrel. Justin az Igazgatója a Royal Oak Music Színháznak és Jessie a rendezvényszervezője. Amikor azon a napon találkoztunk velük a színházban, Cathy és Én megállapítottuk, hogy ez a hely elég nagy kihívás az itt dolgozó embereknek. Úgyhogy NEM is sürgettünk semmit, csak kikértünk egy napot magunknak, valamikor néhány hónappal későbbre, ahol megtarthatnánk rendezvényünket, segítve ezzel másokat, az ilyen jellegű tapasztalatok megszerzésében, és hogy kikérjük a bennünket segítők szakvéleményét.

Justin és Jessie ajánlottak egy árat, amitől a lélegzetünk is elállt, aztán mérlegelni kezdtük a lehetőségeket. Néhány hét múlva egy kisebb helyet részesítettünk előnyben. De abban bizonyosak voltunk, hogy az ügy még nincs lezárva a Royal Oak Music Színházzal, de a pénz egyenlőre hiányzott a bérleti díjra és az egyéb költségekre.

De aztán történt néhány furcsa dolog. Justin és Jessie megállapodtak a szponzoraikkal, a tudtunk nélkül, hogy csak ebben az évben még jelentősen tudják csökkenteni a költségeinket, és a pénzügyi kockázatot. Tulajdonképpen ezek után, már csak a konkrét napban kellett megállapodnunk Justinnal.

Justin Miller levele:
Amikor Bill beállított hozzám azzal a kívánságával, hogy meg szeretné írni a tapasztalataimat az első jótékonysági Spencer emlékkoncertről Spencer nevében, egyszerre éreztem megtiszteltetést és aggodalmat. Bár Spencer mérhetetlen módon megváltoztatta az életemet. Úgy, hogy nem is találkoztam vele soha személyesen. Valójában semmit sem tudtam róla, míg el nem távozott. De amit megtanultam és megtapasztaltam, mindazt most ti is olvashatjátok. Megértettem, hogy sohasem leszek képes teljes egészében követni őt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetek semmit azon kívül, hogy megosztom a tapasztalataimat.

Bevezetésnek annyit, hogy az én nevem Justin, és színházigazgató vagyok ott, ahol Spencer első jótékonysági koncertjét tartották. A feleségem Jessie a rendezvényszervezőként itt is megállja a helyét. Jessie kapott egy hívást 2006 végén, hogy tegyen ajánlatot egy későbbiekben megrendezésre kerülő jótékonysági koncertre, valamikor 2007-ben.  Már vagy egy tucatszor rendeztünk az évben jótékonysági előadásokat, de emlékszem, hogy ez a nap nagyon különleges volt, amikor este hazaértem, Jessie elém vetítette a legkülönösebb sztorit, amit valaha hallottam egy hihetetlenül tehetséges fiatalemberről, aki nagyon hirtelen távozott egy ritka és agresszív daganat következtében, és családjáról is mindent elmesélt, amit csak tudott.

Jessie és Én szülei vagyunk egy fiatal embernek, akinél alig néhány évvel volt idősebb, Spencer, amikor megismerkedtünk vele. Elég azt mondanom, hogy egyáltalán nem volt bonyolult dolog, hogy ráálljunk a segítségre. Hamarosan mindent megtudtunk erről a jótékonysági rendezvényről, amikor Bell találkozott Jessievel az irodájában, ahol is további háttér-sztorikat szolgáltatott, valamint néhány hangfelvételt, amit Spencer készített a dalairól. Aztán lefoglaltunk egy időpontot, ami jó Cathynek és Billnek egyaránt, hogy eljöjjenek és keresztül vezessük őket a színházon.

És az a séta mindent megváltoztatott, mert addig a napig a fiunk egyáltalán nem törődött a színházzal. De szerettük volna, hogy lássa ezt a szituációt és magunkkal vittük őt is, így megtörtént, amit mindig is szerettem volna. Ugyanakkor a dolog hivatalos részétől szerettem volna távol tartani, úgyhogy ő csak a nem hivatalos részekben vett részt. Tipikusan azt szerettem volna, ha a fiam távol marad a színháztól, így a potenciális vevő szemével tudta végig csinálni ezt a látogatást, de azon a napon, amikor Cathy megérkezett, különösen elfoglalt voltam. Az irodai rögzítőm tájékoztatott Cathy érkezéséről, úgyhogy kimentem az előszobába  a fiamhoz, Jessie bevezette őt, és Cathy egyszer csak ott állt a bejárati ajtón belül. És a mi fiunk csak szaladt vadul, ahogy egy gyerek, ahogy csak a lába bírta. Ahogy keresztülsétáltam az előszobán, ami összesen nyolc láb az elejétől a végéig, azonnal észrevettem egy fiatal szőke lányt, úgy az ötödik évében járhatott, fehér ruhában állt Cathy mögött, és kedvesen mosolygott. Amikor az előszoba közepére értem, szembetaláltam magam a fiammal, akit ingerülten kiküldtem az előszobából. Futólag bemutatkoztam Cathynek, aztán visszatértem az irodámba.

Közben megérkezett Jessie, futólag feltettem neki néhány kérdést, amire még nem tudtam a választ, aztán megkérdeztem, hogy csatlakozhatok- e a csoporthoz. Nyomomban a fiunkkal, aki az erkélyen keresztül csatlakozott hozzánk. Amikor odaértem láttam, hogy a kislány már nincs Cathyvel. Tudtam, hogy Bill ezidőtájt fent van a színház emeleti irodájában, magamban azt gondoltam, hogy a kislány elment, hogy a szüleit Bill irodájában várja meg, talán a titkárnővel, vagy valamely más családtaggal. Ezek a gondolatok foglalkoztattak, miközben megérkeztem hozzájuk.

Miután odaértem láttam, hogy Bill és Cathy együtt befejezték a szímház kitakarítását. Kérdeztem Jessiet, hogy a kislányuk hova ment. Ő csak meredt rám üres tekintettel. Szóval megkérdeztem újra, s Jassie azt válaszolta, hogy fogalma sincs arról, hogy miről beszélek. Leírtam, hogy hogyan nézett ki a kislány, és hogy azt hittem, hogy Bill és Cathy lánya. Jessie, ahogy mindenki más a színházban azt állította, hogy egyáltalán nem láttak ilyen kislányt Teljesen összezavarodtam. Jeges borzongás futott végig a fejem tetejétől a hátam közepén. Égnek állt a szőr a kezemen. Csak nem egy szellem jelent meg, hogy keresztül kísértsen az előszobán. Nem, én egy teljesen normális kislányt láttam, a saját lábán állni a padlón, maga előtt összekulcsolt kezekkel és széles mosollyal az arcán. Nem tudtam akkor, sőt tulajdonképpen  a mai napig nem tudtam felfogni, hogy mit láttam, de soha többé nem beszéltem róla senkinek mostanáig, de nagyon szeretném azt hinni, hogy a kislány valóban ott állt Cathy mögött talpig fehér ruhában, amikor bemutatkoztam.

Mert természetesen azóta megtudtam, hogy a Billnek. A jelenség többé nem ismétlődött meg, igazán a mai napig nem tudtam feldolgozni, és az ügy befejezetlen maradt. Néhány hónap múlva a jótékonysági rendezvény remekül sikerült, rendkívül jó lett a kapcsolatunk Billel és Cathyvel a mindennapokban is. Azt hiszem mondhatjuk, hogy barátok lettünk. De ott volt még a kislány megoldatlan esete, úgyhogy gondoltam elmondom nekik, hogy mit láttam. Billnél rögtön a tárgyra is tértem, amikor legközelebb meglátogatott a színházban, a következő jótékonysági koncerten dolgozva. Emlékszem, hogy nagyon ideges voltam, amikor hozzáfogtam a törénethez, de Bill nagyon melegen fogadta a híreket, és megkérdezte, hogy elmesélheti e Cathynek az esetet, hátha ketten valamilyen álláspontot ki tudnak alakítani.

Amikor Cathy meghallotta a sztorit, vígasztalóan annyit mondott, hogy megosztotta a jótékonysági koncert terveit néhány barátjával. Ezek közül az egyik egy újságíró, s megjegyezte, hogy szeretne írni a rendezvény körülményeiről, elsősorban Spenccerről. Az történt, hogy az újságíró megírta a sztorit, így rátaláltunk egy családra, akik elvesztették kislányukat néhány évvel ezelőtt. A kislány családja szerette volna meglátogatni a helyet, ahol a jelenés történt. Kisvártatva megjelent több családtagjának is, és mindig talpig fehér ruhát viselt.

Én mindannyiszor csak azt tudtam mondani, hogy egy hasonló kislányt láttam. Egész egyszerűen nem tudtam, mi mást tehetnék egy ilyen helyzetben. Az volt az érdekes, hogy az újságíró sem Cathyről, sem Billről nem írt, csak arról a találkozásról az előszobában, és nem tudtuk, hogy tulajdonképpen miért nem Spencerről írt. És egyikünk sem tudott semmit arról a fehér ruhás kislányról.

Az utolsó évben nagyon sokat tudtam meg Spencerről, arról hogyan élte az életét. A fiam ismeri őt. A CD, amit Bill adott Jessienek az első találkozásukkor örökké bent van a lejátszójában, vagy az autóban, és hallgatjuk, amikor csak tudjuk. “The Monkey Song” újra és újra lejátszásra kerül a fiunknak. Ez volt az első dal, amit hallott tőle. Arcocskája kipirul és körbe-körbe csapkod a kezével, a lábával üti a ritmust, és vad mosoly árad szét az arcán, úgyhogy el tudom képzelni, hogy Spencer mit érezhetett, amikor a dalt írta. A kapcsolatok egy életre szólnak. És ez most kivételesen igaz. Spencer élt, és a hagyatéka megérint mindenkit, aki soha még egy szót sem beszélt vele. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy egy rejtély besodorta az életünkbe Spencert, s annak ellenére, hogy sohasem ismertük őt, sohasem fogjuk elfelejteni.

Címke:

This entry was posted by Angie on hétfő, december 13th, 2010 at %H:%M and is filed under A kötöttségek összekötnenk minket. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.