Képletes szappan

Középiskolában, egészen pontosan egy hátulról megvilágított színpadon váltottam először szót Spencer Bellel. Láttam, ahogy félszegen és lustán átcsoszog a hallon, hajával az arcában és sötét, repülős szemüvegben; ám hetekkel Lasherbe érkezését követően mutattak be minket rendesen egymásnak. Tisztázni szeretném, hogy a ’rendesen bemutatni’ alatt azt értem, hogy addig Spencernek csak azzal az egy oldalával találkoztam, amit valaha is megérthettem: a dalaival.

2002 februárja volt, éppen csak öt hónappal szeptember 11. , és csak hét hónappal az Argentínából az Egyesült Államokba való érkezésem után. Spencer a Középiskolánk tehetségkutató előadásán vett részt és természetesen ő volt az utolsó a meghallgatáson. A színpad mellett álltam, ahogy az egyik első saját számát, a Big Blue Sun-t játszotta. Emlékszem, teljesen a hangjának és leginkább a szám szövegének hatása alá kerültem. A legtöbb srác, aki felment a színpadra vacak punkszámokat énekelt, nem kevésbé olyanokat, amiket mások írtak. Spenceré eredeti volt, és ami az egészben a legjobb, volt benne egy vibrálás, amit soha korábban nem hallottam. Nyugodt sürgetés érzése volt, egy gyönyörű vég hangja, az apokalipszis hajnalán a parkban sétáló ember fütyörészése.

Spencer büszkén befejezte dalát, és ülve maradt meghallgatási székében, míg a tanulói tanács rábólintott és összeszedte cókmókjait. Azonnal odasiettem hozzá, és elmondtam mennyire tetszett a száma. Spencer elengedte hírhedt morgását grrrhmm, és azt mondta: „mindenesetre köszönöm, mi is a neved?” Azt mondtam: „Pierce. Te is új vagy a Lasherben? Én most költöztem ide Argentínából.”

Kicsit visszahőkölt, mikor azt mondtam, hogy honnan jöttem, és hirtelen Spencer másik oldala is illően bemutatkozott: Argentina? Valamilyen déli disznó vagy? Eddig a pontig úgy képzeltem el Spencert, mint valamiféle szabadon szerető, nyíltan is politikai korrektséggel fogalmazó hippit. Ő természetesen bizonyította tévedésemet. „Nem, amerikai vagyok” mondtam, „éppen csak Apa kapott munkát délen” Természetesen, alaposan megütköztem a megjegyzésén, nem tudnám megmondani, vajon goromba, esetleg erőszakoskodó volt-e? Nah, sokkal inkább nézett ki egy óriási teddy-mackónak, mint erőszakos kötekedőnek.

Minden esetre gyorsan véget vetett a kínos diskurzusnak és megkérdezte: „szóval, szeretnél hallani még egyet?” Míg az előadóterem kiürült, játszott nekem még két vagy három számot. Befejezte egy költemény egy sorát, és én mosolyogtam, vagy nevettem. Kórusban végezte, korábban, mivel mindketten elnevettük magunkat a szám mulatságosságán. Voltak dalai lányokról, vak lányokról, szerelemről és kapcsolatokról és egyéb élvezetekről. Mindegyik szövegét módszeresen hallgattam és beleszerettem az üzenetébe, bármi is volt az. Befejezte repertoárját, és én megkérdeztem, hogy játszott-e előadáson korában? Azt mondta az enyém volt az egyetlen. Aztán mondtam neki valamit, amit később olyan gyakran megismételtem Spencerrel való ismeretségünk folyamán: „Úgy gondolom, én vagyok a legnagyobb rajongód”. Ennél a pontnál több szöveget, mint beszélgetést hallottam Spencertől, és azt gyanítom, hogy ez egy jó dolog lehetett.

Első Spencerrel való találkozásom alkalmával enyhén szólva megijedtem. Annyit mondhatok, kedvelte zenéje iránti érdeklődésemet, de én átkozottul ideges voltam, még ahhoz is, hogy elejtsem azt a tényt, hogy egy olyan bandában dobolok, amelyiknek énekesre van szüksége.  Az általunk kipróbált összes énekes gyakorlatilag pánikrohamot kapott a mikrofontól, és íme, végül itt van egy kölyök, aki merészen és gyönyörűen énekelte saját dalait.

Később, még aznap felhívtam gitáros barátomat Ryant és elmeséltem neki, hogy megtaláltam a tökéletes énekest új együttesünk számára. Meg voltam lepve, mivel kiderült, hogy Ryan máris beszervezte, mint énekest és velünk fog játszani a hétvégén. Így kezdett hát, középiskolai együttesem a Sheer Funk and Misery velem a doboknál és a szólóénekes Spencer Bellel.

Spencerrel együtt zenélni mindig örömteli alkalom volt. Zenészként többet fejlődtem a Spencerrel való együtt muzsikálás két éve alatt, mint bármikor máskor életemben. Fiatal kora ellenére, a mai napig ő a legtehetségesebb zenész, akivel valaha is játszottam. Szó szerint zseniális énekes-dalszerző volt, és rendelkezett a hallgatás figyelemre méltó képességével. Énekesként sohasem tolakodott be a területedre. Játszottunk neki egy számot, és ő akár egy kaméleon, tapintatosan és ragyogóan vegyült bele. A legtöbb énekes kész dallal jelentkezik a próbákon, és a bandatagokra erőszakolja a vibrálásához való hozzáigazodást. Spencer azonban teljesen önzetlenül viselkedett, mikor zeneszerzésről-a számok megírásáról volt szó.

Bármit is éreztem dobosként, azt ő szavakba tudta önteni szövegíróként. Próbáink a spontán dalszerzés örvényei voltak és ez jó érzéssel töltött el. Egyedi eljárásába mi is be voltunk vonva: háromszor vagy négyszer eljátszottuk neki a számot, és ő eszeveszetten lapozgatta az egyiket a mindenhova magával hurcolt, számozott naplói közül. Forgatta a lapokat, fejben számolt és körmeit rágta, míg valami beugrott. Gyakran semmi. Akkor egyszerűen azt mondta: „sajnálom skacok, ma nincs dal”.

Az egyik próbán Ryan megkérdőjelezte Spencer módszerét és megkérdezte: „Miért nem írsz egyszerűen új szöveget a könyvedben való lapozgatás helyett?” Spencer hangosan kiabálva válaszolt Ryannak: „Francba Ryan! Nem mondhatod meg egy alkotónak, hogy hogyan alkosson!”

Spencer motívációjának forrása valahogy mindenki számára rejtély volt, gyakran lustának mutatkozott. Csak egy közös óránk volt Spencerrel az iskolában, és úgy vélem, az egész szemeszter alatt, talán ha egy szót szólt. Valahányszor házifeladat beadásáról volt szó, vagy üres papírt adott be vagy csak szarkasztikusan kuncogott. Sötét napszemüvegeket viselt, s mikor a tanár kérdőre vonta, mindig azt válaszolta, hogy a fluoreszkáló fények bántjálk a szemét, furcsa egészségügyi probléma, mondhatnánk.

Hallottam történeteket Spencerről, mint abszolút osztálylázítóról, ám az én tapasztalatom merőben különböző. Nézetem szerint ő egészen el volt hangolva az iskola hullámhosszától, viszont rá volt hangolva a művészetre. Művészi szempontból minden volt csak lusta nem. Reggelenként egy félkötetnyi verssel és rajzzal jelent meg az iskolában. Olyan volt, mintha estére meg tudta volna állítani az időt az alkotáshoz. Sohasem értettem, hogy az ördögbe talált időt akkora mennyiségű mű megalkotásához, ám megvolt a szokásos munkamenete, egyfajta rituálé, ami működött.

A próbákon kívül a Spencerrel együtt töltött középiskolás napjaim fura keverékei voltak az előadásoknak, az unalomnak, és a menekülésnek a hatóság emberei elől. Elkezdtünk koncertezni és Spencer képessége, hogy szórakoztasson a reflektorfényben, figyelemre méltó volt. Még akkor is módot talált a nevettetésre, mikor hangoltunk vagy egy dobbőrt igazítottam. Ha senk sem nevetett, akkor valami megdöbbentőt talált mondani, bármit hogy az emberek érezzenek… valamit.

Csapatunk majdnem minden versenyt megnyert, amire beneveztünk, és tizenhat évesen ez jelentett mindent. Az egyik megmérettetésen, Mitch Albom Show belépős kitűzőinket a mellkasunkon büszkén mutogatva tüntünk fel. A többi banda utálta rámenősségünket, de mi úgy éreztük magunkat, mint a királyok.

Úgy vélem elkezdtünk egy kicsit beképzeltek lenni, ezzel kezdődött valahogy a mi ostoba viszálykodásunk egy másik helyi bandával a „The Gremlins”-szel. Egy „rejtélyes üzenet” érkezett online üzenőfalukra, ami arról hantázott, hogy zenéjük elszomorító példája az elektronikus kísérleti irányzatnak. Természetesen a vége felé a „rejtélyes kommentelő” megjegyezte, hogy ő a Sheer Funk and Misery rajongója és kedvenc együttese megveri őket a következő megmérettetésen. Spencer mindig tagadta, hogy ő lett volna, bár mikor ezt tette önelégült mosoly ült ki az arcára, amivel alaposan megnevettetett és állandóan ösztönzött minket.

Végül nem nyertük meg a versenyt, a Gremlins nem kevésbé, és egy este Birminghamben Spencer elevesztette a higgadtságát. Azon az épületen kívül voltunk, ami akkoriban a Tower Records volt, egy csordányi tinédzserrel együtt a környező középiskolákból. A Gremlins basszusgitárosa Bill, felismert minket Spencerrel a Sheer Funk and Misery-ből, és azonnal obszcén dolgokat kezdett mutogatni egy Jégnyalókával, kb. 50 kölyök szeme láttára. Egész eddig a pontig úgy gondoltam, Spencer titokban szerette a zenéjüket, és titkon kicsit irígykedik, hogy valószínűleg ugyanolyan jók, mint mi. Bármilyen okot megragadtunk, hogy utálhassuk őket, mivel a fejünkben versenytársak voltunk. Igazán dilis kölykök voltak, úgy vélem még nálunk is beképzeltebbek, ezért, így visszatekintve, nehéz bűntudatot éreznem az egész megpróbáltatás miatt.

Minden esetre az egész Gremlinses banda (lökött barátaikkal együtt) elkezdett összeállni ellenünk. Soha sem ütöttek, vagy löktek meg minket, de idióta dolgokat műveltek: leköpték a cipőnket és ledugdosták az újjukat a torkukra, mintha hányni akarnának. Elmondhatom, hogy Spencer egyre dühösebb lett, ahogy ott állt teljes mozdulatlanságban és undorral bámulva. Végül felém fordult, és azt mondta: „Pierce… Fogd meg a könyvem!” Valami okból, talán mert ez volt az első verekedésem, emlékszem, a III. Könyv volt Spencer egyre bővülő naplókatalógusaiból. Spencer veszett kutya módjára püfölte Billt, többször fejen is vágta. Ennél a pontnál rám ugrottak Bill haverjai, és én a dobossal birkóztam (épp’ megfelelően), egész addig, míg majdnem az utcán végeztük. Mintegy öt perce mehetett a dulakodás, mikor feltüntek a birminghami zsaruk, és véget vetettek a műsornak. Természetesen a birminghami rendőrség lévén, tudni kívánták, hogy pontosan ki is kezdte a bunyót.

Felsorakoztattak minket a Tower Records falánál és nagyon határozottan megizsgáltak mindannyiunkat. Minket Spence-szel létszámban messze felülmúltak a Gremlins csapat és lökött rajongóik, akik ránk mutogattak vétkesként. Spence és én tudtuk mit kell tennünk… szemtelenül hazudni. Én keveset beszéltem, ám Spencer nagy nyugalommal elmesélte a rendőrségnek, hogy támadóink egy olyan banda tagjai, akik rajongóikkal együtt hetek óta zaklatnak minket. Azt gondolom, hogy a rendőr körülnézett és egy csapat sovány, flanelinges, mohawk frizurás tizenévest látott, és elkönyvelte, hogy egy csomó bajkeverővel van dolga. Ami még jobb volt, hogy a zsaruk egyike felismerte Billt egy, két nappal korábban Birmingham belvárosában történt, graffitis esetből. Így ő 30 percre az egyik rendőrautó hátsó űlésén végezte, ami miatt megérte az egész küzdelem.

Késöbb jöttem rá, hogy bár Spencer utálta a hatóságot, de igen jól ismerte a működését. Valójában talán túl jól is, és gyakorta tudatlanul is cinkosa lettem tinédzserkori kleptomániájának. Mivel én voltam az egyetlen vezetői engedéllyel rendelkező bandatag, én rendelkeztem Spencer Detroit külső városias részeibe való furikáztatásának meglehetősen érdekes tapasztalatával. Azt mondta, hogy várjak az autóban és besétált egy 7-11 kisboltba, majd kirohant az ajtón, azt kiabálva, hogy „indulás!” Folyton nyaggattam emiatt és mondogattam, hogy el fogják kapni, amivel engem is bajba kever. Spencert nem igen érdekelte és jóllétem semmibevétele miatt gyakran éreztem kihasználtnak magam

Utolsó éves középiskolásként végül kiakadtam, mikor rájöttem, hogy Spencer dupla áron adja el a CD-inket és zsebreteszi az összes pénzt. Falhoz nyomtam és ordítottam vele, miközben ő szótlanul a szemembe bámult. Emlékszem, azt mondtam neki, hogy ezt meg fogja szenvedni a zenéje, és senki sem fog hinni benne, ha rájönnek, hogy tolvaj. A következő nap a próbán megmutatta nekem egyik új szerzeményét és hozzáfűzte, hogy a vitánkról szól. Emlékszem az egyik dal szövegére, amiben a zeneírást „metaforikus szappannak” festi le; és később azt mondja: „lehet, hogy hazug vagyok, de nyelvem, mint a tűz”. Az volt az egyetlen alkalom, hogy eljátszotta nekem a dalt, és a bandánk se vette fel a repertoárba, de emlékszem milyen mély benyomást tett ez a Spencerről kialakult képemre. Rájöttem, hogy a zene, számára a mindennapi élet mocskának letisztítására szolgál. Nem számított mekkora galibát okozott, mikor nem volt kezében a gitár, -habár gyakran használta a tokját a lopásoknál- mivel bármi a kreatív inspiráció játéka volt számára. Ezután jöttem rá, hogy talán ez volt az oka, hogy hittem és éreztem dalaiban az őszinteséget. Mert őszintén használta a művészetet. Igazi művész volt, és szokatlan tettei néha bántották a barátait. Mind áldozat volt egy jó nevetésért, történetért vagy dalért, valamiért, amiről Spencer tudta, messze túlélik 15 éves korának napjait.

Természetesen autókázásaink nem voltak mindig törvénytelenek. Sokkal inkább voltak a zenének szentelt időszakok, sok-sok és HANGOS zenének. Megismertettem vele a Tool nevű csapatot, akik számok és a Fibonacci sorozat alapján írtak dalokat és ő bemutatta nekem Brian Wilsont és a harmóniáról beszélt. Beszélgetéseink ritkán kalandoztak a lányok vagy pletyka felé; mindig zenéről szóltak és bármi misztikusról. Emlékszem azt mondta, hogy a végtelen fogalma teljesen hibás. A végtelennek olyannak kell lennie, mint egy kör, folyton ismételve önmagát. Ha keresztül tudnál sétálni a világmindenségen, végül ugyanott kötnél ki, ahonnan indultál. Spencer számos dalában találkoztam ezzel a témával és természetesen tetoválása is erre utalt.

A misztika gyakran volt beszélgetéseink témája, mivel megnyugtatónak találtam vele az ismeretlenről társalogni. Habár két évvel idősebb voltam nála, úgy éreztem, mintha a föld legidősebb lelkéhez beszélnék. Spencer megingathatatlanul biztos volt, mikor a szellemi fogalmak kerültek szóba, mindig úgy tünt inkább magáévá teszi azokat, mint félénken vagy vakon közelíti meg. Annyira szerettem a beszélgetéseinket, hogy egyszer azt mondtam neki, dalainknak utánoznia kellene azokat. Egyetértett, de a misztikának nem volt helye egy funk rock bandában, és utolsó évem végére csapatunk kezdte megadni magát. Spencer saját dalaiban kezdtek új és nagyobb témák tükröződni. Azt gondolom, hogy egy bizonyos fokig kettősünk beleunt abba, hogy egyhangú zenét játsszunk kapcsolatokról és cuccról.

A Sheer Funk and Misery vége felé elkezdtünk sokkal dinamikusabb dalokat alkotni, fura ütemváltásokkal és még furább szövegekkel. Míg Spencer és én dícsértük az új hangzást, azt gondolom Alex és Ryan azt gondolhatta ez túl más, különösen számunkra.

2003 juniusára mindannyian eldöntöttük, hogy a Sheer Funk napjainak leáldozott, a diagnózis nyilvánvaló volt; Spencer zenészként messze túllépett a funk pop dalok írásán és én hasonlóképpen éreztem. Mikor Philadelphiába költöztem főiskolásként és értesültem Spencer New Yorkba távoztáról, biztos voltam benne, hogy lenyűgöző dolgokat fog művelni.

Rendszeresen meglátogattam a négy év alatt, amit Philly-ben töltöttem és láttam a Spencerben végbemenő bámulatos átalakulást. Kevésbé volt önző és beképzelt, plussz bemehettem vele egy üzletbe paranoia nélkül, hogy mi lehet a zsebeiben.

Tudom, hogy Spencer utálta New Yorkot és gyakran tanácskoztunk egymással telefonon keresztül arról, hogy a Keleti Part mekkora dögunalom. Utjaim New York-ba nagy vígasztalásunkra szolgáltak, és úgy gondolom, mindkettőnknek nagyon hiányoztak michigani barátaink. Elmondhatom, hogy Spencer fejlődött és érett, mivel zenéje mérhetetlenül kiforrott. Kifejlesztett egy alacsonyabb hangszín-minőséget hangjában (talán a pubertásnak köszönhetően), ami még tőbb erőt és szépséget adott dalainak. Szövegei mélyértelműbbek és spirituálisabbak voltak, mint korábban valaha, és végül volt egy együttese, ami megfelelt üzenetének.

Annak ellenére, hogy sok időt töltöttem Spencerrel, örök rejtély volt számomra. Soha nem értettem, mi motíválja őt az életben, egész addig, míg nem hallottam egyik dalát vagy olvastam írásait. Spencerről való benyomásomat radikálisan befolyásolta ösztönös késztetése, hogy a zenén és a művészeten keresztül dokumentálja az életét. Néha az emberek elfelejtik, hogy a művészetnek és a zenének ára van, ám Spencer mindig is értette ezt, és ez volt, ami megragadt bennem. Ez nem születik nyugodt ujjakból és óvott hangszálakból. Ezt vakmerő kezekből, és ami sokkal fontosabb, kalandos elmékből készül. Sértett szívekből és sebesült egókból származik.

Az igazi művészet semmi több, mint szappan, mellyel megtisztítjuk ütött-kopott lelkünket. Egy metaforikus szappan. Azt hiszem, ez a legfontosabb dolog, amit Spencer megmutatott nekem, és ennélfogva utolsó és döntő benyomása valójában több mint egy mottó, ami által léteznem kellene.

Éld az életet oly módon, ami igazolja, a zeneszerzés elsőségét, és a végén lehet, hogy úgy találod, a zenéd elég jó, hogy igazolja az életed.

Címke:

This entry was posted by Angie on csütörtök, január 27th, 2011 at %H:%M and is filed under A kötöttségek összekötnenk minket. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.